2006. szeptember 12., kedd
Az eső
A lány napok óta nem beszélt. Nem is evett, csak két zsömlét, meg egy kis teát. Cukrot már lusta volt bele rakni. Ténfergett a lakásban, felkapott egy könyvet, de fél óra után elhajította. Néha felpattant az ágyról, mint akinek eszébe jut valami halaszthatatlan tennivaló, magára kapott valami ruhát, már a kezében volt a kulcs, amikor mégis inkább visszasétált az íróasztalhoz és leült. És ült ott, utcai ruhában, kislányosan összetett lábakkal, egyenes háttal. Ha kérdezték volna, mit csinál, azt felelte volna, az esőt nézi.
Napok óta esett. Az ablak az utcára nézett, szembe szürke lakóház. A sarkon volt egy fa, ami eltakarta a villanyoszlopot. Az utca száraz volt és a fényben sem látszódtak esőcseppek, mégis esett. A lány egyre csak nézte, hogyan folynak le a vízcseppek az ablakon. Figyelte a furcsa kis utakat, amit az eső rajzolt az üvegtáblára. Nézte, míg be nem esteledett, míg a tea végképp ki nem hűlt. Ekkor felállt az asztaltól és befeküdt az ágyba, állig felhúzta a takarót. Alvás helyett azonban nyitott szemmel hallgatta az eső kopogását.
Egy hét telt el így. A lány lefogyott és szeme két óriási esőcsepp lett. Ahogy ült otthon egyedül, és egyre csak nézte a cseppeket, hirtelen az az érzése támadt, hogy már a szobában is esik. Vizes volt a függöny és a szőnyeg, a tapéta helyenként felpúposodott, a könyvek oldalai hullámosak lettek. Az eső végre elérte a lányt is, aki titkon erre vágyott. Ahogy az első csepp az ölébe húlt, végre elkezdett sírni.
posted by noor 17:19
2006. szeptember 11., hétfő
Talán... (az alkoholista magánya)
Nem fogok én már kilógó seggel unalmas fűcsomók közt ücsörögni. Talán már sört se fogok többet inni. Öreg lettem és kellemetlen, hangos a zene és fáj a fejem, száll a por és zavar a sok vízhólyag. Nem fogok én már talán pálinkát se inni, esetleg csak egy kis mézest. Nem fogok én már az éjszakába vadidegennek vetkőzni, titkon sminket applikálni. Fáradt lettem és nyugalomra vágyok, a saját világomra és saját ágyamra. Nem fogok én már vodkát inni és borotvapengékkel húst marcangolni. Talán inkább már csak egy mézest, meg valami emelkedetett, egy kis Proustot, egy kis entellektüelt, mégha törött is a szemüvege. Nem fogok én már önfeledten nyitott sliccel alkalomra várni, vagy talán mégis még egy mézest? Talán még egy icipicivel több mézest és akkor talán nem kérek már semmit, se csillagot, se házassági ajánlatot, se futó kalandot, csak még egy mézest, ami kitart hajnalig.
posted by noor 17:06
eltartott egy ideig, míg eszembe jutott megint a jelszavam ehhez a bloghoz, nem hiába, rég írtam ide. közben nem hagytam fel az írással, vannak dolgok a gépemen, csak át kell őket nézni rendesen, szóval fokozatosan megint fogok ide feltölteni dolgokat, ha még egyáltalán van látógatóm...
posted by noor 17:01
2006. április 15., szombat
Verem a billentyűzetet, írom be a kódot, írtál ma nekem? Reménykedek, pedig talán nem kéne, feketére is festettem a körmömet. Gyászolom elmúlt ártatlanságomat, szoktam mondani még nyegle tizenévesen. A te esetedben ez véletlenül igaz, maradék ártatlanságomat tényleg veled veszítettem el. Írtál e most nekem? Kapok-e valamit, amibe kapaszkodhatok? Lassú és fárasztó játékot játszunk, porból építünk újra valamit, magunk se tudjuk, akarjuk-e, tudjuk-e.
Feketére festettem a körmömet, hogy elrejtsem a sok koszt, a sok vért, amit lekapartam magamról miattad. Nem akarom, hogy lásd, mennyire elvéreztem miattad. Nem szeretném, ha számolnád a ráncokat a szemem körül. Hisz mi nem erről szóltunk. Persze ki tudja.
Könyörgök az éternek, kézbesítsen nekem üzenetet. De persze nem jött semmi. Ma se.
Marad csak a fekete köröm, ami elrejt mindent, de lassan pattogzik már a máz, szembe kell néznem magammal és hiányoddal.
posted by noor 2:10
2006. április 14., péntek
Tükröződés
Kicsinyességedtől elporlik a világ, amit köréd építettem. Napfényre kerül gyér érzelmi szerkezeted, egyirányú szíved összes utcája. Lassan meztelen leszek, hisz neked adtam mindent, tömtem lukaid szivacsát, azzal, amit találtam, ruhámmal, hajammal, tulajdon testemmel. Adtam neked, amit csak tudtam, de most még a visszhang is fals üres hodályodban. Elégtem melletted, most már elmegyek, máshol, másban, feltámadok.
posted by noor 1:11
2006. március 30., csütörtök
Adjatok valakit, akit szerethetek, aki csak az enyém lehet, akit eláraszthatok magammal, akit felzabálhatok, mint egy jobb krémest, maszatos akarok lenni, nyakig ülni porcukorban, aztán persze öklendezni és tüsszögni, de addig is szeretni, végtelenül és végletesen, meghalni valakiért, nem kell, hogy megérdemelje, csak én higyjem azt egy pár percre, hadd adjam oda magamat, önszántamból, nem szíveségből, őszintén zsigerből, örökre, de az is jó, ha csak két órára.
posted by noor 1:03
Írhatnék mélyreható boncolás lelkem rezdüléseiről, lefesthetném gyönyörű metafórákkal szívem árnyékait. De ma csak hallgatni van kedvem, hagyni, folyjon rajtam át az élet és folyjon ki belőlem valami teljesen szabad áram, nem szólok bele. Tulajdonképpen itt se vagyok, kikapcsoltam, csak úgy létezek, egyszerűen és elemien és ez most végtelenül jól esik.
posted by noor 0:58
2006. március 16., csütörtök
Váratlan és fájdalmas, egy nyilalás és nem érzem hirtelen a karomat. Kicsit feszülten mosolygok tovább a külvilágra, pedig legszívesebben üvöltenék. Felszakadt a régi seb, fáj, leírhatatlanul fáj. Szemem kicsit beszükül, de a mosoly továbbra is rajtam van. Fakul a világ és süllyedek egyre mélyebbre, lüktet a fájdalom a legkisebb mozdulatra, fáj, mint azon az estén, fáj a lelkem mélyén. Régi csata emléke elevenül fel, eldőlt már rég, de ezt az árat fizetnem kell életem végéig. Nem szólhatok senkinek, nem üvölthetek, egy könny nem hagyhatja el szememet. Csak ülök csendben és törlesztek, amiért egyszer életemre törtem.
posted by noor 20:38
2006. március 15., szerda
a Fáradtság ideje
Eljött a Fáradtság ideje, ma végre meg kell halni. Lobogtam, küzdöttem, száz lelket megváltottam, de most már meg kell adnom magamat, tudom. Észre se vettem először, csak egy enyhe szédülés, egy múló ingerültség. Eggyel több kávé, eggyel kevesebb álom, legyintettem. Aztán szépen lassan az őrület mély szava, ami elnémít a mondat közepén és lángoló szemeimnek csak rémálmot ad. Erősebb voltam, volt célom, mentem, hiába morzsolódtam le út közben, hiába csábított az ágyam édes melege. Mentem, vakon, émelyegve, remegő lábbal és beteg tudattal. De most már csend van és béke, ma meg kell halni végre.
posted by noor 1:47
2006. március 10., péntek
A régi szerető vissaztér
Kopognak. Gőzölög a kávé az asztalon, frissen főztem. Hajam kócos, nemrég keltem. Fájdalmas ajtónyitás, döbbent tekintet. Te itt? Hát itt. Akkor gyere be. Ülök, révetegen nézek arcodba. Valaha szép volt. Biztos most se csúnya. De eleget bámultam. A köntösöm combközépnél szétnyilt, szőrös a lábam. Nem rejtegetem. Elötted már minek.Gözölög a kávé köztünk csendben, ülök és várok, történjen valami. Aztán hirtelen elkezded mondani. Hogy akkor te ott azt nem úgy, nem pontosan azért és én félreértettem, azaz te fejezted ki magadat rosszul, magyarul mi lenne, ha mi ketten, de persze másképp, jobban, bölcsebben... Hangod elhal. Most látom az arcodat. Zöld szemedet, amiért éltem, haltam. Egy percre elbóbiskolok, álmomban eljátszom. Játsszuk el, végülis ki tudja. Mesterien tudnám alakítani a nőt, akit szerettél. Idomulnék, simulnék, dorombolnék. Megőrülnél. De az a nő már nem vagyok. Játsszuk el, ha gondolod. Felriadok. A kávém már nem gözölög, zordan poshad a bögrémben. Tetején finom olajcseppek. Hirtelen rádnézek és csak annyi : menj innen. Ahogy becsukom az ajtót, undorodva iszom meg a keserű kávét, zaccostul. Ennyit érdemeltél.
posted by noor 23:14
2006. március 7., kedd
Kiszállok
Sajnálom. Más szót erre most hirtelen nem tudok. Valahogy beleőrültem a saját mókuskerekembe, most lenne ideje kiszállni, ha logikus ember lennék. De nem vagyok az, sose voltam. Szerencsére te már kiszálltál három kanyarral ezelött. Csak én megyek tovább az őrült ringlispilen, én beszélek tovább a semmibe. De most kiszállok. Persze, kinek mondjam, mondom hát magamnak, mondogatom reggel, motyogom napközben a villamoson, bizz isten, én ma kiszállok. Hisz már semmi értelme, kergetek valamit, ami már nincs. Talán benned volt a hiba, talán bennem, kit érdekel, én most már csak sajnálom. Talán belehalok, talán csak megy tovább az élet. Talán nem is léteztél... igen, azt hiszem, azt szeretném.
posted by noor 0:11
2006. február 28., kedd
Nosztalgia
Unom már ezeket a mondatokat, amik nem szólnak semmiről. Igen, láttam az új cipődet és meghallgattam tíz vadidegen életét. De veled, veled mi van? Nem láttuk egymást öt éve, most ne gyere nekem a cipőddel, meg a pletykákkal. Meséld az életet, meséld, mi történt veled. Foglald össze, merre mentél, ki lettél. Mondjad, tudnom kell, barátok vagyunk, félórám van, indul a gép, de mi barátok vagyunk, nem mehetek haza üres kézzel.
Hogy velem mi van?
Én utáltalak, amikor elmentél. Üres volt az életem nélküled. Nem volt kit felhívni éjszaka, amikor történt valami. Nem volt senki, aki zokogott volna velem. Nem vitt haza senki. Aztán egy nap jött más. Most már őt hívom. Rád persze emlékszem. De nem foglalkozom emlékeddel. Nem szabad. Nem lehet, különben megőrülnék. Létezel és szeretlek, tudom, de nem érzem, mert nem érezhetem.
Mondd, mesélj, mi van veled, barátok vagyunk, a legkülönlegesebb fajtából, túléltünk együtt annyi dolgot, titkunk egy szál se, csak alkalmunk nincs, hogy megosszuk.
posted by noor 3:02
2006. február 25., szombat
Tudod, én meg akarok neked felelni. Felnézek rád, tényleg, csodállak, mert szerintem megérdemled. De félek. Minden szavad késként hasít önérzetembe, felszabdal kis darabokra és szétszórtan heverek. Szétszedsz, nem tethetsz róla, de én már nem lehetek elég jó, nem lehetek egész. Megjegyzésed nekem kritika, ártatlan szavad gyilkos önmarcangolás. Szeretetem görcsé nő az agyamban,gátol, torzít és vonyít minden, nem bírok rádnézni, nem bírok veled lenni, nyomorék lettem, menj innen!
posted by noor 12:26
2006. február 19., vasárnap
Mondd, rohadok?
Beültem a kádba. Hát be én. Mit érdekel, hogy hajnali kettő van, mit érdekel, hogy aludnom kéne, vagy ha azt talán nem is, minden esetre dolgom van. Nem érdekel, szép, átlátszó vízet eresztettem és belecsobbantam. Nem raktam habot és még kedvenc gumikacsám is csak a partról sóvároghatott. Ültem a vízben és néztem a testem. Rég láttam. Lehet, most látom elöszőr. Imitt amott kissé löttyedt, helyenként van egy kis folytonossági hiány. Itt egyszer kiharaptam egy darabot a lelkemből, jött vele a hús. Ott csak úgy nekem jött az élet, egy libikóka formájában. Talán egy eltévedt úgrókötél nyoma is megvan még valahol.
Nézegetem és szörnyülködök. Hisz lassan sebeimről ismerem fel testemet. A nyári barnaságom persze kifakult, de bőröm enyhe zöldes színskálája talán enyhe túlzás. Sebeim nem gyógyulnak. Az a zúzódás másfél hónapja éktelenkedik a vádlim közepén. Újjaim színtelenek, a véraláfutás körmöm alól csak nem oszlik.
Szörnyű gyanúban tükörért nyúlok és alaposan szemügyre veszem arcomat. Arcom beesett, elesett. Egy nikotin felhő színezi naphosszat tekintetem. Karikáim számlálhatatlanok. Számolgatok. Aludtam. Esküszöm én, aludtam. 3 órát fél éven keresztül. De ettem! Emlékszem, rengeteget ettem, ezzel nem is volt baj, csak hát ugye ittam is. Hajaj, hát még az a sok cigaretta, attól ilyen véreres a szemem? Pánikrohamban nézek gumikacsámra, mondd, rohadok? Határozottan úgy tűnik. Nem múlnak a kártevés nyomai és tompul bennem az élet.
Ülök a kádban. Lehet, hogy ma este inkább belefulladok.
posted by noor 15:41
2006. február 18., szombat
Ültem itt már ezerszer és köptél le már te is. Semmi meglepő, semmi váratlan fordulat, mégis, valahogy, olyan... valószerűtlen lettem hirtelen. Eltompult a világ, szürkébb a szemed színe, halk suhogás jön már csak felőled. Ijedten kezemet nézem, ott van-e még? Kapszkodom-e még a cigarettámba? De ez a füst, ez belőlem jön? Füstéváltam volna egy perc alatt? Nézem, nézlek, saját lábam, az orrod, a kezem, be kéne neked húzni egyet, de elötte egy kávét, biztos lement a vérnyomásom, vagy nem is, jó ez így, mit érdekelsz te engem, jó így ez a hely. Régi megszokott törzskanapé új dimenziókat nyer hirtelen, messze vagyok én, sose szakítottam ekkorát a pórázomon, mégha kicsit bizonytalan is járásom, legalább egyedül vagyok, nincs köztünk zavaros ektoplazma, elszámolás, beszámolás, leszámolás, nincs több illedelmes bológatás.
posted by noor 1:16
2006. február 14., kedd
Nem sírok
Valami eltört. A zuhany alatt állva egyedül, sírva fakadok. Talán a megaláztatás, talán csak a magány. Nem is emlékszem, mikor sírtam utoljára egyedül. Anyaszült meztelenül, letagadhatatlnul zokogok. Szeretnék. Hogy felszabaduljak, hogy elmúljon, hogy ne rohasszon belülről a genny. De fáj, istenem, egyre jobban fáj, hisz én nem sírok. Mindenki tudja. Esetleg társaságban, de akkor is csak mert van vígasztaló közönség. De egyedül nem tudom hogy kell. Erőlködök, bevérzik a szemem, összefolyik taknyom, nyálam és egyre csak fáj. Félek. Rettegek, hogy elengedem magamat. Mert én nem sírok. Amióta elvitték elöttem azt a koporsót, nem sírok, nem sírhatok. 13 éves voltam, sokkos állapotban. Mondták, én erős vagyok. Ezért nem sírok. De most, ahogy kapaszkodok a zuhanycsőbe, fájdalmasan préselem ki magamból a könnycseppeket. Bármit megadnék, hoy felszabadultan tudjak párnám mélyén zokogni. De tudom, elöbb marom ki magamból az életet. Tudjátok ti is, nem sírok. De azt tudjátok-e, hogy félek? Tudjátok-e, hogy nem vagyok erős, hogy nem akartam sose az lenni, hogy rabja lettem rögeszméteknek, hogy nem tudok túllépni beton álarcomon? Szeretném ha kijönne belőlem minden, a gúny, a megvetés, az a fehér koporsó, szuggeráló hangotok, erős vagyok, erős vagyok, hagyjatok! Egyszer talán a düh és a begörcsösödött félelmek felemesztének, megfojtanak. De elötte megfojtalak titeket.
posted by noor 0:54
2006. február 11., szombat
Árnyékod halvány nyoma
Egy pár emlék maradt tőled csupán. Volt idő, mikor legszívesebben beleiddel kötöttem volna őket ízléses csokorba. De mára már csak mosolygok és képeidet szórakozottan egy fiókba söpröm. Nincs közünk egymáshoz már semmi, de ez többé nem zavar. Néha éjszaka úgy éreztem, késsel rontok árnyékodra, annyira fájt. De mára már csend van. Kihalt árnyékod halvány nyoma.
posted by noor 15:55
2006. február 6., hétfő
Tagadhatatlan,van, hogy mindenki fáj. Amikor csak nem csitul egy tekintet káromlása, amikor nincs más, csak az a kínos folt a makulátlan kapcsolat közepén. Jönnek és követnek, a kellemetlen érzések, nőnek és ölelnek. Tüdődbe hullaszag költözik, hangod fakó őszi szél, mely halált hoz. Egyre csak görnyedsz és süppedsz, már nem is látod, már nem is tudod, mitől, de hirtelen fáj az élet és egyre kevésbé emlékszel, hogyan szerethettél és hogyan szerethettek téged valaha.
posted by noor 23:21
Ma éjszaka nem félek
Elszakad minden és folyik a vér, éjszaka van, ilyenkor minden más, ilyenkor szép az, mi nappal taszít, szép a sötet múlt, az árny is mosolyog, értem és nézem, most az egyszer tekintetem nem rémül meg. Látja, hogy ez is én vagyok, érzem, hogy miért volt. Morbid kéjjel figyelem a hegek történetét a kezemen, cikk cakkos sikításukat velőmben érzem. Nem riadok meg, mikor a húst ketté vágja az élet, nem félek, mikor a kés tükrében meglátom elmúlt énem. Ma éjszaka valamiért nem egy film ez az emlék, ma éjszaka valamiért nem félek. Nem rémít meg tulajdon gyilkos kezem, életkáromló ösztönöm ma nem tagadom le. Őrjítő magányomat nem sírom vissza, de nem is vetem meg, ma éjszaka szép ez is, hisz szép vagyok, ezzel együtt is, hisz szép az, ami teljes, görbével, vágással, élettel, halállal együtt.
posted by noor 3:54
Egofóbia, mert van, hogy az ember fél magától, mert nem érti, mert mintha nem is ő lenne. Nem kötelezően szép, de sose írtam szép dolgokat (azt hiszem). Újabb korszak, ki tudja mi sül ki belőle, pár hónapon belül elválik. Fikázni lehet, sőt kell, szeretem a krtikát és mostanság már bírom is!
Még valami a névvel kapcsolatosan. Visszatértem ehhez a névhez, ami arabul fényt jelent (ejtsd núr). ha valakit érdekel, kifejthetem, hogy miért pont núr, de valahogy most nincs kedvem érzelegni itten.
posted by noor 3:34